A minap szintén kismama kolléganőmmel sétáltunk és felmerült a "ki mit eszik és hogy készíti azt a csemetéjének" téma. Örültem, hogy egy véleményen voltunk abban a kérdésben, hogy a kicsiknek főzés egyszerűen élvezetes és nagy élmény az anyukáknak. És abban is egyet értettünk, hogy inkább mi, amit ők, nem pedig fordítva.
Vagyis, hogy inkább együk mi is azokat és úgy elkészítve az ételeket, mint a csöppségek, és ne erőltessük rá ráerőltetve a kifinomult ízlelőbimbókkal rendelkező kicsikre az agyon sózott, ízfokozókkal telített, a valódi ételek ízét elnyomó mesterségesen kreált ízvilágot, ami mi már olyan természetesnek veszünk, hogy észre vesszük, mit is eszünk. Büszkén feszítve mellünket, hogy az én gyerekem már ugyanazt eszi, amit mi... Arra legyünk büszkék, ha azt mondhatjuk el, hogy ugyanazt eszem, amit a gyermekem. A frissen, természetes anyagokból készült ételeket.
Persze nem kell félreérteni én magam is bűnözöm sok esetben, de rájöttem, hogy mennyivel másabb az, amit a kislányomnak készítek, és elgondolkodtam azok, hogy vajon miért érzem kevésbé finomnak azt az ételt, amiben csak zöldség van, mint azt amiben, akad némi turbósító adalékanyag?! Azt hiszem elszoktam a természetes ízektől :S Úgy gondoltam a kislányommal való együtt étkezés kiváló alkalmat biztosít arra, hogy ezen változtassak, így én is azt és úgy eszem, ahogy ő. És nem olyan rossz, sőt... :)
Persze tartok tőle, hogy a konvenciók és megszokások felülkerekednek rajta és idővel én is elkezdem pl. ételízesítővel meghinteni a zöldségleveseinket, de egyelőre még kitartok az elvek mellett. Na, de persze nem keresztes hadjáratot kezdtem ezek a dolgok ellen, egyszerűen, csak véleményt írtam. És persze nem katonás megregulázást vezettem be a konyhában, csupán egy új irányvonalat, egy új szálat fűztem a főzőcskézés fonalába.
